A Pénzverés degenerálódása

Részlet René Guénon: A mennyiség uralma. Az idők jelei. (Fordította: Buji Ferenc) Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2006 c. munkájából.

…A kérdés pedig a pénz kérdése, és ha ezzel kapcsolatban a mai értelemben vett merőben „gazdasági” szemponttól nem távolodunk el, biztosra vehető, hogy a pénz, amennyire csak lehetséges, a „mennyiség uralmához” tartozik. Kétségtelenül ez az oka annak, hogy a pénz döntő szerepet játszik a modern társadalomban, és ez olyannyira nyilvánvaló és szembeötlő, hogy alátámasztására kár is szót vesztegetni; az igazság mindazonáltal az, hogy maga a gazdasági szempont, valamint a pénznek az a kizárólagosan kvantitaív fogalma, amely ebben a gazdasági szempontban rejlik, csupán egy degenerálódás eredménye, amely mindent egybevetve meglehetősen új keletű, és a pénz eredetileg – és történelme folyamán még jó ideig – a maitól egészen különböző jelleggel és valóban kvalitatív értékkel rendelkezett – ami természetesen kortársaink többsége számára bizonyára meglepő lehet.

Könnyen észrevehető – feltéve, ha az embernek „van szeme a látásra” –, hogy a régi pénzeken kifejezetten tradicionális szimbólumok álltak, méghozzá gyakran olyanok, amelyek különösen mély értelmet hordoznak; így például megfigyelhető, hogy a kelták pénzekre nyomott szimbólumai csak akkor értelmezhetők, ha összekapcsolják azokat a druidák által birtokolt doktrinális tudással, és ez a druidák közvetlen pénzügyi illetékességét mutatja. A legkisebb kétség sem férhet hozzá, hogy ugyanígy voltak ezzel az antikvitás más népei is, természetesen a megfelelő tradicionális organizációkra jellemző modalitások figyelembevételével. Teljes összhangban áll ez azzal, hogy a szigorúan tradicionális civilizációkból hiányzott a profán nézőpont: maga a pénz – már ahol egyáltalán létezett – nem lehetett az a profán dolog, amivé később vált; mert ha az lett volna, akkor hogyan lehetne magyarázni a spirituális tekintély jelenlétét e területen, amelynek ebben az esetben nyilvánvalóan semmi köze nem lehetett volna a pénzhez, mint ahogy már említettük, és hogyan beszélhetett volna számos tradíció úgy a pénzről, mint ami „spirituális befolyással” rendelkezik, és mint aminek hatása csak a rendesen „támaszát” alkotó szimbólumok révén képes aktualizálódni?

Mindehhez hozzátehető még, hogy egészen a legújabb időkig bizonyos vallási jellegű elgondolások utolsó nyomai, amelyek természetesen már nem őriztek semmiféle ténylegesen szimbolikus értéket, hanem csak emlékeztettek arra a tradicionális gondolatra, amelyet ettől fogva már egyre kevésbé értettek; de miután bizonyos országokban a pénzérme peremén kívülre száműzték ezeket az elgondolásokat, végül is teljesen eltűntek, és mihelyt a pénz már képviselt mást, mint egy „materiális” és kvantitatív „zsetont”, létüknek valóban nem volt semmiféle alapja.

A pénz spirituális tekintély általi ellenőrzése, bármilyen formában is gyakorolták, semmi esetre sem korlátozódott kizárólag az antikvitásra, mert – anélkül, hogy elhagynánk a nyugati világot – számos jele van annak, hogy egészen a középkor végéig átöröklődött, vagyis egészen addig, amíg a nyugati világ még tradicionálisnak számított. Másként lehetetlen magyarázni azt a tényt, hogy ez idő tájt bizonyos uralkodókat azzal vádoltak meg, hogy „lealacsonyították a pénzverést”; mivel kortársaik ezt bűncselekménynek tekintették, ebből arra lehet következtetni, hogy a szóban forgó uralkodók nem diszponáltak szabadon a pénzverés standardja fölött, és amikor azt saját kezdeményezésükre változtatták meg, túlléptek a világi hatalom elismert jogain. Ha nem így lett volna, akkor a kérdéses vád is teljesen értelmetlen lett volna; ez esetben a pénzverés standardja csupán konvencionális fontossággal rendelkezhetett volna, és alapjában véve lényegtelen lenne, hogy milyen fémből milyen fajtákat vernek, vagy hogy helyettesíthető-e papírral, mint ahogy manapság szokás, mert az nem jelenthetne akadályt a pénz változatlan „materiális” használatának folyamatosságában.

Éppen ezért egy másfajta rend elemeit kellett magában foglalnia, és ezeknek egy magasabb rend elemeinek kellett lenniük, mert ha nem azok lettek volna, akkor a változásnak nem lehetett volna annyira kivételesen komoly jellege, hogy végül is még magának a királyi hatalomnak a stabilitását is veszélyeztesse; a királyi hatalom azonban, ilyen módon eljárva, csupán bitorolta a spirituális tekintély kiváltságait, mert kétségtelenül ez utóbbi volt minden törvényesség egyetlen autentikus forrása. Így a tények, amelyeket a profán történészek aligha érthetnek meg, újra csak összeesküdnek ellenük, hogy világosan jelezzék: a pénz kérdése az antikvitásban és a középkorban olyan aspektussal rendelkezett, amely a modernek számára teljes egészében elveszett.

Ami ebben az esetben történt, az csupán egy sokkal általánosabb folyamat példája, egy olyan folyamaté, amely az emberi lét összes régiójának összes tevékenységére kihat: fokozatosan minden levetett magáról minden „szent” és tradicionális jelleget, és ezáltal teljes egészében profánná vált, hogy aztán végül a „hétköznapi életnek” arra a harmadosztályú középszerűségére redukálódjon, amelyet manapság mindenütt látni. Ugyanakkor a pénz példája tisztán mutatja, hogy ez a „profanizáció” főleg a dolgoknak kizárólag kvantitatív oldalukra való redukciója révén megy végbe; valóban, ma már senki sem képes felfogni, hogy a pénz bármi mást is képviselhet, mint az egyszerű mennyiséget; és ahbár a pénz esete – mivel szélsőséges túlzásnak tűnik – különösen jó példa ebben a vonatkozásban, mindazonáltal távolról sem az egyetlen olyan eset, amelyben a kvantitásra irányuló redukció látható módon hozzájárul a létezésnek a profán nézőpont korlátozott horizontjába való bezárkózáshoz. Azok után, amit a modern ipar különösen kvantitatív jellegéről mondtunk, ez feltehetőleg érthető is: az ember, hézagmentesen körülvéve annak az iparnak a termékeivel, amely úgymond sosem engedi, hogy mást is lásson e termékeken kívül (a múzeumokat, a merő „ritkaságok” e látszatvilágát kivéve, ahol a kiállított tárgyak már elvesztették minden kapcsolatukat ennek az életnek a „reális” körülményeivel, következésképpen nincs is tényleges befolyásuk rá), arra kényszerül, hogy mint egy menekülés-biztos börtönbe, a „hétköznapi élet” szűk körébe zárja magát. Ugyanakkor ezzel szemben a tradicionális civilizációkban minden tárgy a lehetőségekhez képest maximálisan betöltötte eredeti funkcióját, és így ahelyett, hogy többé-kevésbé halott dologként kezelték volna azokat, mint ahogy azt a modern emberek teszik mindazzal, amit „művészi alkotásnak” neveznek, éppen voltaképpeni használatuk tradicionális eredete miatt bármelyik pillanatban „támaszul” szolgálhattak a meditációnak, összekapcsolva az individuumot valamivel, ami nem egyszerűen korporális modalitás, így segítve minden egyént abban, hogy képességeinek mértéke szerint rátaláljon egy magasabb rendű állapotra; micsoda szakadék tátong az emberi létezés e két megfogalmazása között!

A dolgok kvantitatív degenerálódása szorosan kapcsolódik a pénz degenerálódásához, mint ahogy az nyilvánvaló is abból a tényből, hogy manapság egy tárgy „értékét” rendesen csak az ára alapján „számítják ki”, amelyet egyszerű „számértéknek”, „összegnek” vagy a pénz numerikus mennyiségének tekintenek; valóban kortársaink többsége a tárgyakat csaknem mindig az alapján ítéli meg, hogy azok mennyibe kerülnek. A „kiszámítás” szót azért kellett hangsúlyozni, mert önmagában véve kettős jelentése van: kvalitatív és kvantitatív; ma e kifejezés előbbi jelentésének tudása csaknem teljesen elveszett, vagy ami ugyanaz, egyenlővé vált a másodikkal, és így történhet meg az, hogy nemcsak a tárgy „értékét” számítják ki az ára szerint, hanem az emberét is a „vagyona” szerint.

Természetesen mindkét esetben ugyanaz történik az „érték” szóval, és futólag megjegyezhető, hogy innen ered egyes mai filozófusok visszaélése is e kifejezéssel, akik egészen addig mennek, hogy elméleteiket „értékfilozófiának” nevezik; és talán mondanunk sem kell, hogy elméleteik alapját az a gondolat alkotja, hogy minden – bármilyen rendhez is tartozzék – felfogható mennyiségileg és kifejezhető számszerűen; a „moralizmus” pedig, ami a másik uralkodó szenvedélyük, ilyen módon szoros kapcsolatba kerül a kvantitatív szemponttal. E példák is jól mutatják a nyelv degenerálódását, amely elkerülhetetlenül kísér vagy követ minden degemerálódást; valóban, egy olyan világban, ahol minden kísérlet arra irányul, hogy az összes dolgot a kvantitásra redukálják, nyilvánvalóan olyan nyelvet kell használni, amely maga sem támaszkodik másra, mint merőben kvantitatív elemekre.

Visszatérve a pénz témájához, hátravan még egy olyan kérdés, amellyel foglalkoznunk kell, ugyanis a gazdaság területén egy olyan szimptóma jelentkezett, ami méltó a figyelemre, s ez pedig a következő: mivel a pénz fölött már nem diszponál semmiféle magasabb rendű hatalom, saját tényleges kvantitatív értéke, vagyis amit a közgazdasági zsargon „vásárlóerejének” hív, látszólag szüntelenül egyre csökken, úgyhogy nem alaptalan az a következtetés, hogy amikor végül is el fogja érni azt a határt, amelyhez minden pillanatban közelebb kerül, létének minden igazolását el fogja veszíteni, és végül is – úgymond – magától el fog tűnni az emberi létezésből. Alligha lehet kétségbe vonni, hogy itt a dolgok – igaz, meglehetősen különös módon – önmagukhoz térnek vissza, de a korábban elhangzottak fényében minden további nélkül érthetővé válik a fenti helyzet: mivel ugyanis a tiszta kvantitás – természetével összhangban – alatta van minden létezőnek, ahol a kvantitásra irányuló redukciót végső határáig kényszerítik, mint a pénz esetében (ahol ez a folyamat szembeszökőbb, mint bárhol másutt, mert e határt már csaknem elérte), ott a vég csak egy tényleges felbomlás lehet. Már egyedül a pénz esete is meglehetősen tisztán mutatja, hogy – mint föntebb mondottuk – a „hétköznapi élet” biztonsága fölöttébb bizonytalan dolog, és mint majd később láthatjuk, korántsem csak e tekintetben az; de minden esetben ugyanarra a határozott következtetésre kell jutnunk, nevezetesen hogy az a tendencia, az embereket és a dolgokat a tiszta kvantitás felé sodorja, csak a jelen világ végső felbomlásában végződhet.